Egészségügyi és szociális programok

A Magyar Tudományos Akadémia-Soros Alapítvány Bizottság (a továbbiakban: Bizottság) 1984-es indulásától kezdve támogatta a magyar egészségügyet. A korai időszakban a krónikus devizahiány miatt (is) leszakadó egészségügyben elsősorban korszerű diagnosztikai eszközökre volt szükség. Részlet az 1984–1985-ös Évkönyvből: „A Bizottság javasolta a [New York-i Soros] Alapítványnak, hogy a budapesti Orvostudományi Egyetem II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikája számára vásároljon meg egy 80 ezer dollár értékű ultrahangos daganat-diagnosztizáló készüléket. A klinika kezeli a rosszindulatú daganatokban szenvedő magyarországi gyermekek mintegy 40 százalékát, de a diagnózist más intézmények végzik, és az emiatt keletkező időveszteség egyes esetekben végzetes lehet.” A berendezés dollárköltségét – mai értéken közel negyedmillió dollárt – a devizában szűkölködő Magyar Nemzeti Bank nem tudta biztosítani. Nehezítette a helyzetet, hogy akkoriban egy szocialista ország számára rendkívül bonyolult volt bármilyen nyugati technológia szabadpiaci beszerzése. Ezért úgynevezett „forintbefizetéses” konstrukcióban érkeztek Magyarországra az első orvosi műszerek, a Bizottság pedig vállalta a beszerzést tokkal-vonóval, ideértve a vásárlást, szállítást, beüzemelést, a majdani felhasználók számára szükséges képzéseket stb. Bár rossz üzletet kötött a hivatalos árfolyamon számolt forintbefizetésekkel, a Bizottság további nyertes pályázóknak forintban folyósíthatott támogatást.

Az Évkönyvekben minden pályázó neve, a pályázatok tárgya és a megítélt támogatás összege is megtalálható. Így például megtudhatjuk, hogy 1985-ben „a II. sz. Gyermekklinika […] 3500 dolláros juttatással olyan készülékhez jutott, amely (elsősorban a lélegzet hidrogéntartalmának megállapítása révén) gyermekkori abszorbciós betegségek diagnosztizálására szolgál”, vagy „a Központi Orvostudományi Kutató Intézet három kutatója 30 ezer dollár értékű juttatásban részesült egy spektrofotométer vásárlására, amelyre a vörösvérsejtek helyettesítésére alkalmas anyagok kikísérletezéséhez van szükség”, vagy „a Debreceni Orvostudományi Egyetem Biológiai Intézetének munkatársa 2500 dolláros juttatásban részesült az auto-immun betegségek kutatásához szükséges műszer megvásárlásához”.

Az addig elsősorban betegek gyógyítására, vagyis tűzoltásra berendezkedett egészségügyben a korszerű diagnosztikai- és laboreszközök megjelenése szemléletváltást hozott. Egy pécsi kórház pályázatából kiderül, hogy a prevenció előtérbe kerülése életeket mentett: „A Baranya megyei Központi Kórház munkatársa 4 ezer dollár értékben kapott támogatást felszerelés és laboratóriumi anyagok vásárlására. Programja a magzati velőcső-záródás kiszűrését célozza. Magyarországon évente 250–300 csecsemő születik ezzel a betegséggel.” 

Nemcsak a Nyugaton már rég használatos orvosi műszerekre volt szükség a magyar betegellátásban, hanem nyugati számítógépekre is. Aki emlékszik rá, az tudja, hogy ekkor még életben volt az úgynevezett CoCom-lista, az informatikai eszközök behozatala fölöttébb gyanús volt az embargó szigorú betartásában érdekelt nyugati kormányok számára. A számítógép egészségügyi kontextusban való használatának szükségességét viszont már ekkor felismerte a legkiszolgáltatottabbak országos érdekképviselete: „A Mozgássérültek Országos Egyesülete 800 ezer forintos támogatásban részesült számítógép vásárlásához. A gépet adattároláson és feldolgozáson kívül mozgássérültek szakmai rehabilitációjára is hasznosítják.”

Ahogy múltak az évek, úgy indultak el a magyar orvosok nyugati szakmai továbbképzésekre, konferenciákra, workshopokra, az orvosiműszer-program pedig ezzel egyidőben kiszélesedett.

A magyarországi egyetemi klinikákra (DOTE, POTE, SOTE, SZOTE) és az országos egészségügyi intézetekbe (Országos Kardiológiai Intézet, Országos Onkológiai Intézet, Országos Haematológiai és Vértranszfúziós Intézet, Országos Idegsebészeti Intézet) a Bizottság révén került 1986-ban és 1987-ben többek közt ultrahangos felső endoszkóp, háromdimenziós ultrahang, transcraniális doppler, HPLC-készülék, nyomelem analizátor, vérsejtszámláló automata, videóendoszkóp, trombocita-analizátor, aminosav-analizátor, urodinámiás vizsgálókészülék stb.

A pályázatok indoklásából újra meg újra kiderül, hogy a meglévő eszközök (már) nem voltak alkalmasak orvosi feladatok ellátására. A SOTE 1. sz. Női Klinikájának Perinatális Intenzív Centrumának pályázata beszédes: „a még üzemben lévő elöregedett Astrup [vérgáz-analizátor] készülékkel egyre nehezebb biztosítani a lélegeztetett újszülötteknél a vérgázérték ellenőrzését. A megfelelő minőségű gép hiányában az újszülöttek lélegeztetése megengedhetetlen módon »vakon« történik”. Sok vidéki kórház is bekapcsolódott a pályázásba: a Hajdú-Bihar megyei Tanács Kórház-Rendelőintézet „egy db. 1846. típusú [ultrahang-]berendezést kér beszerezni. Rendelkezésükre álló korszerűtlen gépen 1982 óta évi 15 000 vizsgálatot végeznek (75% szülészet, 25% nőgyógyászat)”. Egy másik, debreceni pályázat szerint „az agyi érbetegségek fájdalommentes és gyors szűrését tenné lehetővé az a speciális ultrahang készülék (EME TC2-64 B transcraniális Doppler), amellyel nemcsak Debrecen 200 ezer lakosát lehetne szűrni, de a módszer a környéken kb. 1 millió embert érintene. A pályázó Japánban sajátította el a vizsgáló módszert”. Az Országos Korányi TBC és Pulmológiai Intézet Légzési Intenzív Részlege  „őrzési és riasztási rendszert építene ki a meglévő gépek és monitorok rendszerbe foglalása útján”, míg a POTE Ortopédiai Klinikájának „szüksége lenne egy speciális videókészülékre (a jelenlegi optika helyett), hogy [az operátor] a műtéteknél mindkét kezét használhassa, mivel az optika az operátor egyik kezét leköti”.  

Az 1989-es rendszerváltás lehetővé tette a független, önálló Magyar Soros Alapítvány (Alapítvány) létrehozását. Az Alapítvány egészségügyi programjai fektették le olyan ellátási területek alapjait, mint az életvégi szakápolás vagy a stroke-ot követő beszédfejlesztés. Támogatásával mozgó emlőszűrő-állomások jutottak el a szolgáltatásban egyébként nem részesülő régiókba. Erőforrást biztosított a fogyatékossággal élők életkörülményeinek javításához mind bentlakásos állami intézmények, mind a kiscsoportos lakóforma támogatásával, és közvetlen anyagi segítséget nyújtott gyermekek Cochlea-implantációt (egy olyan műtéti eljárás, amely a súlyos halláskárosultak hallásjavítását szolgálja) követő rehabilitációjához. A Soros Alapítvány gyakorlatában kialakított – és bevált – megoldások hasznosságát mutatja, hogy az állami szabályozás rendre átvette őket. 

Idővel az Alapítvány stábja, és természetesen az egészségügyi programok kuratóriumainak és alkuratóriumainak a tagjai, pontos képet kaptak a magyar egészségügy állapotáról, helyzetéről, kilátásairól. Mindeközben az egészségügyi kormányzattal az 1990-es évek közepére olyan együttműködés alakult ki, hogy a Soros Alapítvány egy nagyszabású, úgynevezett Egészségügyi Rendszerfejlesztési programot indíthatott el.

A rendszerben gondolkodás lényege az volt, hogy immár nem csak tűzoltásra, hanem olyan, itthon újnak mondható területekre is kiterjedhetett a magyarországi Alapítvány úttörő tevékenysége, mint a megelőzés (szűrővizsgálatok, mozgó szűrőállomások, oktatás, felvilágosítás) vagy az egészségügyi menedzsmentszemlélet meghonosítása, az ártalomcsökkentés (szenvedélybetegek gondozása), a fogyatékossággal élők helyzetének javítása, az egészségügy jogi környezetének korszerűsítése (betegjogok kodifikálásának elérése, ideértve a végstádiumban lévő betegek jogát az emberhez méltó halálhoz), az egészségbiztosító „befogadókészségének” javítása (pl. a Hospice-program vagy az emlőrák-szűrés finanszírozásának jogszabályba foglalásának elérése), egészségügyi „mintarégiók” létrehozása stb.

Mindezek mellett tovább működtek a különböző ösztöndíjprogramok, amelyek révén magyar orvosok, ápolók, egészségügyi menedzserek százai jártak Soros-ösztöndíjjal belföldi és külföldi konferenciákon, vettek részt egyetemi képzéseken és továbbképzéseken, végeztek szakmai gyakorlatot, vagy sajátították el egy-egy speciális műszernek vagy gyógymódnak az alkalmazását külföldön, például az akkoriban méltán híres Salzburg-szemináriumokon. Orvostanhallgatók ezrei jutottak friss szakirodalomhoz egyetemeik könyvtári beszerzései és internetes szaklap-előfizetései révén. Alapvető orvostudományi művek szakfordítása valósult meg a Soros Alapítvány támogatásával, ideértve a megelőzéssel, az addig tabunak számító függőségekkel vagy a fiatalok szexuális egészségével és felvilágosításával kapcsolatos szakirodalmat, tankönyveket, tájékoztatókat.  

Az Alapítvány egészségügyi programjainak erős szociális aspektusa is volt. Az akkor még létező szakminisztériummal együttműködve – amelyet egy időben Egészségügyi és Népjóléti (!) Minisztériumnak hívtak – olyan programokat bonyolított le, amelyeknek ma már a neve is idegennek hangzik: a Hajléktalanok TBC-szűrése nevű program keretében a rendszerváltást követően robbanásszerűen megugrott számú hajléktalanok megelőző szűrését szervezte meg az Alapítvány, egyrészt, hogy az akár halálos kimenetelű fertőzéseket kiszűrje, másrészt hogy elejét vegye a kór további terjedésének. A Magyar Máltai Szeretetszolgálattal kötött együttműködés részeként rászorulók ezreinek gyógyszervásárlását és egyéb támogatását finanszírozta; a Roma egészségügyi program révén a felvilágosítás, megelőzés és gyógyítás reményét vitte az úgynevezett hátrányos helyzetű roma közösségeknek. A Segítség a segítőknek (angolul: Help to help) nevű program az egészségügyön messze túlmutató célt tűzött ki, és ért el: a segítő civil szféra létrehozását és megerősödését.

A szociális, egészségügyi és foglalkoztatási szervezetek aktív támogatásával és munkájuk koordinálásával a Soros Alapítvány jelentősen javította a hátrányos helyzetűek helyzetét, miközben a szolidaritás és a felelősségvállalás elterjedésében, valamint a függőségi viszonyok és a kiszolgáltatottság felszámolásában is eredményeket ért el. A tömegesen alakuló önsegélyező és érdekképviseleti szervezetek révén a fogyatékkal élők, idősek, betegek, nyugdíjasok, hátrányos anyagi helyzetűek tízezrei kaptak reményt egy jobb életre a Soros Alapítványtól.     

Az Alapítvány irathagyatéka egyértelműen bizonyítja hogy a Magyar Soros Alapítvány rendkívül pozitív hatással volt a rendszerváltás idején erősen megroggyant magyar egészségügy megújítására, korszerűsítésére. Elsősorban emberközpontú szemlélete jelentett olyan újítást, amely fájóan hiányzik a mai „betegellátó rendszerből”. Nem állami, ideológiai, politikai, üzleti, rendszer-, orvos-, vagy intézményközpontú volt, hanem az ember, a beteg ember és az egészséges ember egyaránt, állt a fókuszában. Ennek a szemléletnek az elvetése hozta később magával a krónikus alulfinanszírozottságot, a magánszolgáltatók térnyerését az egyébként kötelező állami egészségbiztosítási rendszeren belül, az esélyegyenlőtlenséget az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférésben, az orvosok és a kórházi, rendelői szakszemélyzet exodusát, az orvosok úgynevezett „röghoz kötését” és az egészségügyeknek a „Belügy” szintjére való lefokozását.